Noha Shakespeare nevét hallva először minden bizonnyal az olyan művek jutnak az ember eszébe, mint a Rómeó és Júlia, a Hamlet, netán a Vízkereszt vagy amit akartok, a méltán híres drámaírónak akadnak kevésbé ismert, ám a korábbiakban említett drámákhoz fogható minőségű írásai. A Vígszínház például a Lóvátett lovagok című komédiában látta meg a lehetőséget, és az ebből készült darabot immár több, mint öt éve játsszák a Pesti Színházban alig-alig változó szereposztással.

Maga a történet egy királyság, Navarra nemeseiről és királyáról szól, valamint az ő küzdelmükről a szerelem terén. Történik ugyanis rögtön a darab elején, hogy Navarra királya, Ferdinánd kihirdeti legújabb rendeletét, mely az önmegtartóztatásról szól, és három grófja (Biron, Longaville és Dumain) társaságában esküt tesz, hogy három évig a tudománynak él, megvonja magától a nőket és a szórakozást éppúgy, mint az alvást és a lakomázást. Grófjai közül ketten, Longaville és Dumain minden vonakodás nélkül írják alá a dokumentumot, egyedül Biron grófon látni már a király beszéde során, hogy nem egészen erre esküdött, és elégedetlenkedésének hangot is ad, amint őrá kerül a sor az aláírás terén. Elmés szócsatában fejti ki véleményét, szembemegy a király akaratával, könnyedén legyőzné őt az érveivel - a probléma csupán annyi, hogy egy királyt legyőzni nem éppen egyszerű feladat. Ha érvekkel nem is tud felülkerekedni, megoldja másképp, nevezetesen elküldi Biront, hogy ha ilyen véleménnyel van, igazán nem szükséges velük tartania. Biron karaktere ezen a ponton válik kissé következetlenné, bravúros érvelése ellenére nem óhajt kikerülni a király belső köréből, így mégis aláírja a dokumentumot, de azért egy fricskát ad a királynak és gróftársainak:

"Nem, jó uram: fölesküdtem neked
S bár védtem itt a barbárság jogát,
Jobban, mint ti az égi elveket:
Én híven állom eskümet tovább,
S majd három évig buzgón senyvedek."
(Mészöly Dezső fordítása)

Ezt követően Bironnak még vannak kétségei, amiket azzal próbál kiküszöbölni, hogy engedélyt kér az aláírásra váró dokumentum elolvasására, mely többek közt azt is tartalmazza, hogy Navarra udvarát nem környékezhetik meg nők. A darab első nagyobb problémája ezen a ponton jelenik meg, ugyanis Navarra királya kissé feledékeny személyiség, így Bironnak kell felhívnia a figyelmét arra, hogy nemsokára érkezik hozzájuk a franciák királylánya követségbe, tehát meg kell szegnie ezt a törvényt. Ferdinánd ezt követően átírja a törvényt, hisz a lányt fogadni érdekükben áll, majd megjelenik a színen egy rendőr, Lüke, aki az önmegtartóztatási rendeletet megszegő Bunkót hurcolja magával. A darab ezen pontján lelhetőek fel először azok a szójátékok, melyek a komédia egészét jellemzik, amikor is Bunkó elmeséli, egészen pontosan mi is történt közte és a parasztlány, Julka között:

"Ránk akadtak, mikor összeakadtunk. Először azon akadékoskodtak, mert egy fedél alatt leltek, másodszor meg azért, mert fedetlenül leltek, harmadszor meg épp azért, mert Julka nem volt fedetlen, és felfedezték, hogy én fedeztem. Mármost, uram, egy fedezés nem nagy felfedezés, de ha az embert felfedezik, akkor már nem feddhetetlen."
(Mészöly Dezső fordítása, a darabban nem szóról szóra így hangzik el.)

Ezen a ponton ért a legnagyobb csalódás is a darab során. Tudniillik, a koronavírus tombolása idején a Vígszínház több előadását is meg lehetett tekinteni online, köztük volt a Lóvátett lovagok is. Abban a verzióban Lükét Gyöngyösi Zoltán játszotta, aki kifejezetten jól tud bolondosabb, együgyűbb karaktereket alakítani, Lüke szerepében is remekelt, szórakoztatóvá tette a karakterét. Ezzel szemben jelenleg Szabó Simon játssza Lüke karakterét, akitől eléggé idegennek hat ez a szerep. Szabó Simon határozott kiállású személy, aligha lehet őt elképzelni olyan helyzetben, ahol meghunyászkodik például egy király előtt, és valóban: semmi ilyesmi nem történt. A Lüke lényéhez köthető poénok többsége számomra élvezhetetlen volt az ő előadásában, éppen a rendőr bohókás mivoltja vált köddé. A jelenetei nem voltak szórakoztatóak, nem csúszott-mászott a földön Ferdinánd és Biron előtt, nem rontotta el úgy a karakter számára nehéz szavak (pl. reprezentálom) kiejtését, ahogyan Gyöngyösi Zoltán tette, és a későbbiekben sem nyújtotta azt, amit a karakter megkívánt volna.

A történetszálhoz visszatérve Ferdinánd egy évi böjttel bünteti Bunkót az önmegtartóztatási rendelet megszegése miatt, az őrizete pedig az őt tetten érő Don Armadónál lesz. Armado egy "levitézlett spanyol vitéz, ki hiszi, hírnevével máig hódít, pedig csak vesztes csatákat idéz" (részlet a darabból), aki épp ekkor jelenik meg a színen apródja, Pille társaságában. Ezen a ponton megint el kell térnem kicsit a történettől, ugyanis érdemes megemlíteni a Pillét játszó Tóth Andrást, akinek temérdek szerepe van a darabban, a szünetet leszámítva nincs olyan pillanat, amikor nem tartózkodik a színpadon. Ő játssza Pillét, az eredeti drámában egyébként meg sem jelenő Ámort, ő alakítja a vadászt és még az őzsutát is. Többnyire a háttérben bújik meg, figyeli az eseményeket, sokszor mégis olyan könnyedén vonja magára a figyelmet, hogy az ember szívesebben nézi az ő arckifejezéseit, minthogy az éppen rivaldafényben lévő színészekkel foglalkozna. Tóth Andrásnak alapjáraton rendkívül gazdag mimikája van, éppen ezért illik hozzá tökéletesen ez a szerep. Ha egyetlen mondata sem volna a darab során, és csupán az arckifejezéseire hagyatkozhatna a néző, hogy megtudja, mire gondol vagy mit érez éppen Pille vagy Ámor, akkor is könnyű dolga volna, annyira kifejező a mimikája.


(Fotó: Vígszínház)

Nem sokkal Bunkó őrizetbe vétele után kiderül, hogy Armado szerelmes Julkába, amit rövidesen el is mond neki, ám túl nagy hatást nem ér el vele, ellenben a Pillével való beszélgetése a téma kapcsán kifejezetten szórakoztató. Ezen a ponton van a legnagyobb eltérés a Mészöly Dezső által lefordított dráma és a darab közt, ami talán érthető is, tekintetbe véve, hogy a magyar fordítás 1990-ben lett kiadva, és noha a nyelvezete könnyen érthető még harminc év elteltével is, ez a jelenet pont kivétel.

"ARMADO
Most menj. Esztendők Zsengéje, fogd ezt a kulcsot, szabadítsd ki azt a fickót, s vezesd ide ezennyomban! Szerelmes levelet fog vinni a szeretőmhöz.
PILLE
Francia módra járnád a mártogatóst, hogy megnyerd a szeretődet?
ARMADO
Miről beszélsz? francia mártásról?
PILLE
Nem én, nagyjóuram! A mártogatós táncról, mikor a nyelv hegye csettegteti a ritmust, pipiskedik a láb, forog a szem; mikor dúdulod, dalolod a nótát, hol torokból gurgulázva - mintha szerelmet nyeltél volna a dallal együtt -, hol orrból zümmögve - mintha szerelmet szippantottál volna szerelmedet szaglászva. Kalpagod szemed ablaka fölé borul, akár a házeresz. Két karod összefonva csikasz hasad fölött - akár nyúlé a nyárson -, vagy zsebre vágva a kezed, mint régimódi képeken, s nem nyújtod, inkább cifrázod a dallamot. Ez ám a virtus, ez a gavalléria; ez tekeri el a szemrevaló szüzek fejét, kivált ha amúgy is megértek már a tekerésre... Az a legény belevaló - halljátok-e, jelenvalók? -, az csak, aki érti mind ennek a módját!
ARMADO
Hogy szerezted ezeket a tapasztalatokat?
PILLE
Szemfülesség garasain."
(Mészöly Dezső fordítása)

Ezzel szemben a darab sokkalta közérthetőbben, már-már túlzottan direkten közelítette meg ezt a jelenetet - hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga.

"ARMADO
Eredj, zsenge gyermek, fogd ezt a kulcsot, szabadítsd ki ezt a nagyon bunkó Bunkót, és vezesd ide azon nyomban!
PILLE
De miért?
ARMADO
Szerelmes levelet fog vinni a szeretőmhöz.
PILLE
Mi? Én kerítek kerítőt?
ARMADO
Miket beszélsz?
PILLE
Édeshármasra készülsz, jó uram?
ARMADO
Mi, te folyton csak nyelvelsz?
PILLE
Hát éppen erről beszélek! Amíg jó uram a levelet nyálazza, addig Bunkó majd a lányt... Vigasztalja, uram. Vigasztalja.
ARMADO
Ennek a beszédnek semmi alja.
PILLE
Dehogynem, a derékalja. Lehet, hogy lesz egy derekas találkozás ott középtájon, csak aztán jó uram is odaférjen, mert amilyen gavallér, hát várhat a sorára.
ARMADO
Ez miféle retorika?
PILLE
Ez, kérlek? Erotika!"

Mindeközben a király és a grófok megejtették első találkozójukat a francia királylánnyal és három udvarhölgyével, név szerint Rosaline-nal, Katherine-nel és Marie-val. A szerelembe esés első pillantásra megtörtént, mégis Biron az első, aki lépni mer az ügyben, mégpedig azzal, hogy levelet küld Rosaline kisasszonynak Bunkó által. A probléma mindössze annyi, hogy ezt ugyanabban a pillanatban teszi, amikor Don Armado is levelet küld vele Julkához, így Bunkó végül elcseréli a leveleket, Julka kapja Biron üzenetét, míg Rosaline Armadóét. Kicsivel ezek előtt van viszont egy másik lényeges eltérés a könyvtől, mégpedig az, amikor Biron találkozik Ámorral. Ahogyan azt már korábban leírtam, Shakespeare komédiájában sehol nem szerepel Ámor, a darabban viszont állandóan jelen van, kihallgatja a beszélgetéseket, megfigyeli a grófokat és az udvarhölgyeket, és akkortájt, amikor Biron átadja levelét Bunkónak, sikerül találkozniuk is - no persze nem szánt szándékkal.

Biron szörnyen dühös amiatt, hogy ő, a szerelmek ostora szerelembe esett, és dühében elkezdi Ámort kergetni annak ellenére, hogy nem látja. A szerelem istene mindössze rövid ideig tud kitérni Biron elől, egy óvatlan pillanatban azonban nem sikerül neki, Biron elkapja a lábát, ezzel Ámor láthatóvá válik számára. A korábbi, koronavírus idején online vetített verzióban Ámor megrettent Birontól, és a gróf is megdöbben, azonban ő hamar túljut ezen, és lényegében számonkéri Ámort amiatt, hogy szerelmes lett. Jelenleg a darabban ez kissé máshogy néz ki, noha Ámor ugyanúgy megijed, ahogy korábban is, Bironnak kicsit hosszabb időbe telik feleszmélni, és amikor ez megtörténik, első tette a jobbját nyújtani Ámor felé, majd bemutatkozni a még mindig meglehetősen ijedt istennek. Ez talán a darab egyetlen olyan módosítása a korábbihoz képest, amely kifejezetten pozitív, mivel komikusabbá teszi a helyzetet.


(Fotó: Vígszínház)

Ezután elérkezünk a darab azon pontjára, ahol a király, Longaville, Dumain és Biron lebuknak egymás előtt. Biron épp egy verset ír szerelméhez (mivel a könyvben Shakespeare nem írt verseket, a Vígszínház Shakespeare hetvenötödik szonettjét használta fel), amikor megjelenik a király. Biron elbújik előle, és végighallgatja, ahogy a király őrlődik esküszegése miatt, ám közben azon gondolkozik, hogyan adja át versét a francia királylánynak. Nem sokkal később felbukkan Longaville is hasonló problémákkal, így őt már Biron és Ferdinánd lesik ki, végezetül pedig Dumain is megérkezik, őt a király és Biron mellett Longaville hallgatja ki.

"DUMAIN
Ó, bár a király, Longaville s Biron
Szerelmes lenne! Példájuk, tudom,
Lemoshatná rólam a bélyeget:
Nincs bűn, ha már mindenki tévelyeg.
LONGAVILLE (előlép)
Dumain! micsoda szívtelen kívánság,
Hogy szenvedésed mások is kiállják?
Sápadt vagy; én pirulnék, mondhatom,
Ha rajtakaptak volna titkomon!
KIRÁLY (előlép)
Akkor pirulj! Te sem vagy jobb, tudom!
Szidod? Kétannyi van rovásodon!
(...)
A sűrüségbe bújtam s lestelek:
Pirultam mind a kettőtök helyett,
Mert buja rímek csengtek, s láttam ott,
Amint sóhajtva gőzölt szájatok.
(...)
Mit szól hozzá Biron, ha látja itt
Magasztos eskünk rongy-foszlányait?
Majd csipked, csúfol, győzedelmet ül,
Tombol, kacag, hogy ő maradt felül.
Biz' én odaadnám minden kincsemet,
Hogy titkomat Biron ne tudja meg!"
(Mészöly Dezső fordítása, a (...)-tal jelzett részek azt jelzik, amit a darabból kihagytak.)

Ez a jelenet több szempontból érdekes, nem csupán azért, mert ezt követően Biron fütyörészve előlép és kigúnyolja társait, mielőtt ő maga is lebukna. Ezen a ponton mutatkozik meg talán másodszor a darab során az, hogy hiába Ferdinánd a király, hiába áll rangban mindenki fölött, tökéletesen tisztában van azzal, hogy Biron milyen személyiség, és tart tőle és a gúnyolódásától. Ez a jelenet remekül megmutatja azt, hogy Biron olyannyira öntörvényű karakter, hogy könnyedén kicsúfol egy királyt is, és a legkevésbé sem tart semmiféle büntetéstől - amit egyébként Ferdinándnak eszében sincs kiszabni rá, gúnyolódása után is csupán annyit említ Bironnak, hogy tréfája túl fanyar, és amint kiderül, hogy Biron is szerelmes, és mind megszegték az esküjüket, akkor is Birontól várja a megoldást, a hiba szépítését.

Végül a grófok és a király arra jutnak, hogy megkérik választottjuk kezét, ám először muszka álruhában mennek oda hozzájuk. Legnagyobb pechjükre ezt a beszélgetésüket kihallgatja a franciák kísérője, Boyet, aki fel is világosítja a hölgyeket arról, hogy mire számíthatnak, így a királylány tréfát eszel ki: ők is álarcot húznak, és elcserélik a grófoktól és a királytól kapott ajándékaikat, így mindegyikük rossz hölgynek vall szerelmet. Ez meg is történik úgy, ahogyan a királylány képzelte, és miután a rászedésre fény derül, megjelenik egy színészi társulat, ami Armadóból, Pilléből, Lükéből, Bunkóból, Holofernesből (iskolamester) és Nathanielből (lelkész) áll, hogy előadják a lelkész által írt, az iskolamester által rendezett darabot a díszes közönségnek.

"KIRÁLYLÁNY
Ők egy független társulat?
KIRÁLY
Tőlem igen! Kapnak némi támogatást, de megállnak a saját lábukon."
(Részlet a darabból)

Maga a darab, amit a királytól független társulat előadni tervezett, A kilenc héroszok, avagy a hánykolódó világtenger címet viseli, de a színészek idegesek voltak, sokat rontottak, ezzel pedig tökéletes támadási felületet biztosítottak a három grófnak és a francia Boyet-nak, akik minden alkalmat megragadtak a közbeszólásra, a gúnyolódásra. Ízetlen, fanyar tréfák áldozatául esett a társulat, a nézőben némi szekunder szégyenérzet is lehetett a jelenet során, azonban ugyanez a jelenet érte el azt, hogy a grófok kissé antipatikussá váljanak a közönség számára. Az még egészen könnyedén elnézhető nekik, amikor a rangban velük egy szinten állókkal gúnyolódnak, de kigúnyolni azokat, akik alattuk állnak, már nem feltétlenül vicces. Viszont ezen a ponton hangzik el a bejegyzés címébe is beillesztett részlet (amit a könyvben nem érdemes keresni):

"LONGAVILLE
Jó nagy a pallosa, vajon mekkora a...
DUMAIN
Ki ne mondd!"

A végül is kudarcba fulladt előadást követően következik a történet lezárása, amikor is a királylány és udvarhölgyei hazatérésükre készülődnek. A könyv szerint itt a királylány megkapja apja halálhírét, azonban a darabból ez kimaradt, és látszólag azért kezdenek szedelőzködni, mert csalódtak a grófokban, ami a viselkedésüket tekintve őszintén érthető. Shakespeare komédiája kifejezetten komoly befejezést kap azzal, hogy egyik szerelem sem teljesül, viszont a hölgyek szavukon fogják hódolóikat: a királylány azt kéri a királytól, vonuljon el egy remete-lakba, éljen ott egy évig, és ha az egy év leteltével még mindig szerelmes belé, kérje úgy, mint jussát, és az övé lesz. Katherine és Marie mindössze annyit kérnek Dumaintől és Longaville-től, hogy ők is várjanak egy évet, és ha szerelmük komoly, az év elteltével a királlyal együtt térjenek be hozzájuk. Rosaline már kicsit nehezebb feladatot szán Bironnak:

"ROSALINE
Előbb hallottam híredet, Biron,
Mint láttalak. A világ nyelve mint
Afféle tréfa-mester emleget,
Ki sebző élcet és hasonlatot
Talál mindenre, s ont mindenfelé,
Hová elérhet csípős szelleme.
Hogy ezt a csalánt kigyomláld agyadból,
S így meghódíts - ha éppen erre vágyol -
(Mert másképp el nem nyerheted kezem),
Tizenkét hónapig minden napon
Csak néma betegek közt forgolódj,
Csak hörgő nyomorultakhoz beszélj,
S azon légy, hogy sziporkázó eszed
Mosolyra bírja az aléltat is.
BIRON
Halál torkából vad kacajt fakasszak?
Az lehetetlen! Ki hallott olyat?
Haláltusában tréfa nem segít.
ROSALINE
Így kell a gúnyos szellemet letörni,
Ha elkapatta sok silány kacaj,
Mi bambáktól bolondoknak kijár.
Egy tréfa sikere a hallgató
Fülében rejlik, nem az élcelő
Nyelvén terem. Azért ha nagybeteg,
Ki már saját hörgésétől süket,
Meghallja léha tréfád - rajta! Folytasd:
Szeretni foglak e hibáddal együtt.
De hogyha másképp üt ki: hagyd a mókát!
Majd úgy hiába keresem hibádat
S örömmel üdvözlöm az új Biront.
BIRON
Egy év! De bárhogy lesz is, meg nem árt!
Tréfával öntöm el az ispotályt!"
(Mészöly Dezső fordítása)

A dráma vége tehát rendkívüli módon szomorúra sikerült, azonban ami még hozzáad e kesernyés lezáráshoz, nem más, mint a színen jelenlévő Ámor, aki a színpad elején ülve figyeli a közönséget, hallgatja a romba dőlt szerelmek hangjait, és tökéletesen látszik rajta, mennyire bántják a történtek, és mennyire rosszul érzi magát. Kissé olyan, mintha az isten a kiborulás szélén állna, a figyelmes néző könnyeket is vélhet felfedezni Tóth András szemében, ami még különösebbé teszi a szituációt, ad neki egyfajta plusz jelentést, és kicsivel több fájdalmat.

"A vége nem szabályos színdarab.
Nincs ásó-kapa... Jancsi, Julcsa vár még.
A nőkön múlt, hogy mégse víg a játék."
(Mészöly Dezső fordítása)