F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című könyvét bizonyára senkinek nem kell bemutatni. Ha nem is a méltán híres regényt, akkor a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmet jó eséllyel ismeri mindenki, de legalábbis az elmúlt években mémmé vált jelenet ismerős lehet a többség számára. Ezt a történetet dolgozta fel 2019-ben a Vígszínház is, a darab pedig azóta is töretlen sikert arat, és a viszonylag sok negatív vélemény ellenére is szinte teltház van a legtöbb előadáson.

Mint a feldolgozások esetében általában, úgy ennél a darabnál is célszerű kicsit elvonatkoztatni az eredeti műtől, a történet ugyanis kisebb modernizáláson ment keresztül. Adott az 1920-as évek Amerikája, szesztilalom, hatalmas partik, ahol mindenki ismer mindenkit - vagy épp senki nem ismer senkit, még a házigazdát sem. Ez az alaphelyzet megmaradt a Vígszínház darabjában is, ahogy a karakterek személyisége és motivációja sem változott a regényhez képest, ellenben a szóhasználat modernebbé vált, a Gatsby szóhasználatának elemi részét képező "öreg bajtárs" például "uram"-ra változott a darabban, mely igencsak komikus helyzeteket szül, különösen, ha a kedves néző elég időt tölt az interneten, és ismeri a "Szia, uram!" mémet.

Hogy ez a modernizálás jól áll-e a műnek, azt nehéz eldönteni. Talán abból a szempontból pozitív, hogy így könnyebben ragadja magával a fiatalabb korosztályt, akik leginkább egy jó partit várnak ettől a darabtól (noha a partik és a csillogás mögött sok minden megbújik), azonban éppen ez a változás riasztja el az idősebb korosztályt. Az, ami a '20-as évek Amerikájában a tehetősebb körökben jellemző volt, az akkori magyar fiatalok számára aligha volt valóság. A féktelen mulatságok, a "sötétben mindent szabad" elv, az állandó táncolás, a lerészegedés és a kissé erotikusabb helyzetek kendőzetlen bemutatása más hatást vált ki a különböző korosztályokból, de még generációkon belül is megoszlanak a vélemények.

Érdemes szót ejteni a történet humoráról is. Noha alapvetően ez nem egy vicces történet, azért akadnak benne jelenetek, melyeken jót mosolyoghat a néző. A humorfaktort inkább a vicces kifejezések, és az ezekből adódó helyzetek adják, mint amilyen a korábban említett uramozás, vagy éppen az egyik főszereplő, Nick narrációja, ahogy helyenként megáll egy-egy cselekmény, amíg ő mesél, vagy éppen félbeszakítaná narrációjával a történéseket, majd meggondolja magát, és egy legyintés után történik minden úgy, ahogyan korábban. Amit még érdemes itt megemlíteni, az Gatsby újbóli találkozása Daisyvel Nick lakásában. A történet szerint Daisy és Gatsby évek óta ismerik egymást, korábban szerelmesek is voltak, ám Gatsbyt behívták a seregbe, és mivel Daisy azt hitte, meghalt, hozzáment jelenlegi férjéhez, Tomhoz. Sokáig tudomása sincs arról, hogy az általa hőn szeretett férfi életben van, ezt az esküvője napján tudja meg, de mivel addigra már terhes, kénytelen hozzámenni Tomhoz. A találkozás során Gatsby, akit korábban a néző egy viszonylag nyílt embernek ismerhetett meg, aki mindig tudja, mit mondjon, teljesen leblokkol. Hosszú szünetek után képes csak egy-két szót válaszolni Daisynek, egy "helló, Daisy"-re épp annyit kell várni, hogy a hosszú csend már kezd zavaróvá válni. Ez a kissé suta, gyermekien ügyetlen jelenet elsőre talán megnevetteti a nézőket, azonban jobban belegondolva emögött is komoly tartalom lapul - csakúgy, mint a sztori többi eseménye mögött.

A nagyzolással, csillogással és partikkal teli világ igazsága sokkalta emberibb, hétköznapibb, mint azt elsőre bárki is gondolná. Szó esik megcsalásról, párkapcsolati erőszakról, rasszizmusról, megszállottsággá fajuló szerelemről, felmerül a szerelmi háromszögek egyik legfontosabb kérdése is: hogy kit válasszon a nő. Ezt leszámítva tanúi lehetünk gyilkosságoknak, és bűnbe is esünk, amíg Gatsby történetét követjük végig. Ezen dolgok többségét nem tartom szükségesnek kifejteni, azonban a megszállottsággá alakuló szerelemről és Daisy választásáról érdemes lehet szót ejteni.

A megszállottság kérdéskörére vonatkozóan először talán azon érdemes elgondolkozni, mi is pontosan a szerelem. Persze, van benne némi megszállottság is, egy kis birtoklási vágy, azonban egy egészséges szerelem esetében ezek nem túl erősek. Egy vágyálmot, egy régmúlt szerelmet kergetni egy fél évtized elteltével is inkább hat megszállottságnak, mintsem szerelemnek, a darab egy pontján el is hangzik egy igen érdekes kijelentés Gatsby szájából: "Én nem hiszek a szerelemben. Én Daisyben hiszek." Vajon lehet-e szerelmes az ember, aki nem hisz a szerelemben? Lehet-e szerelemnek nevezni mindazt, amit Gatsby érez Daisy iránt? Egészen könnyű volna rávágni ezen kérdésekre egy igent, azonban maga a történet, az érzések bonyolultabbak ennél. Gatsby az egész életét arra tette fel, hogy megadja Daisynek mindazt, amit szerinte érdemel: a csillogást, a pompát, a gazdagságot, és annak minden velejáróját. Kezdetben talán még a szerelem hajtotta Gatsbyt, hiszen tudta, hogy egyszerű munkás szülők gyerekeként vajmi kevés esélye van egy gazdagságban nevelkedett lánynál, azonban ahogy teltek az évek, ez a szerelem vélhetően átalakult. Inkább érződik bizonyítási vágynak mindaz, amit Gatsby tett, mintsem szerelemnek. Megszállottságát bizonyítja az is, hogy öt vagy hét év távlatából (attól függően, a könyvet olvassuk, vagy a darabot nézzük) még mindig abban bízik, megszerezheti a lányt, aki korábban sem volt az övé, legfeljebb egy csók erejéig. Hogy ennek a lánynak azóta férje és gyereke lett, a legkevésbé sem rettentik el őt, ő mindenáron magának akarja Daisyt, és ki óhajtja csalni belőle a hazugságot, hogy sosem szerette Tomot. Persze Daisy és Tom házassága korántsem felhőtlen, tudniillik, Tom az esküvőjük napja óta csalja Daisyt, a legkevésbé sem boldogok egymással, azonban Gatsby viselkedéséből úgy tűnik, mintha mindez nem számítana neki. Úgy érződik, neki nem Daisy boldogsága fontos, hanem a saját igazsága. Az igazsága, mely szerint Daisy őt szereti, sosem szeretett mást, és boldog életet tudnak élni együtt. Akár akarja ezt a lány, akár nem.

Fotó: Vígszínház

A történet kapcsán még Daisy választására, a választással járó dilemmára érdemes kitérni. Sok szerelmi történetben köszön vissza az, hogy a nőnek két férfi közt kell választania, de nehéz számára a döntés, hiszen mindkettőt szereti. Daisynek egyszerű dolga lenne, ha csupán azt venné figyelembe, melyik férfit szereti, hisz azt tudjuk, hogy Tomot nem. Volt alkalom, amikor szerette, ám ezek az idők elmúltak, érzései Gatsby iránt viszont valósak, ez alapján tehát célszerű lenne őt választania. Azonban Daisyt több kétség is gyötri. Noha nyilvánvaló, ki iránt táplál gyengéd érzelmeket, és nyilvánvaló, hogy romokban a házassága, nem tekinthet el attól a ténytől sem, hogy Tommal van egy közös gyerekük, és felépítettek egy közös életet, ahol fényűző pompában élhet. Ezzel szemben neki és Gatsbynek nincs semmije, csupán egy évekkel korábbi szerelem emléke, egy vágyálom, hogy tudnak a múltban létezni, kitörölhetik az eltelt éveket, boldogságra lelhetnek egymás oldalán. Szépen hangzó, de megvalósíthatatlan gondolat, amit Daisy is tud, így részben valószínűleg emiatt is nehéz Gatsbyt választania, noha a történet több pontján is kijelenti, hogy ő a választottja. A kegyelemdöfést végül az adja meg Daisynek, amikor szánt szándékkal elüti Tom szeretőjét Gatsby autójával. Ezen a ponton Gatsby azzal próbálja menteni a menthetőt, hogy magára vállalja az esetet, csak Daisynek ne essék bántódása, míg Tom egy egészen másfajta megoldást kínál feleségének (bár ez kimondva nincs, de a könyvben elég egyértelmű), így Daisy végül mellette marad.

A karakterekről egyetlen dolgot lehet biztosan elmondani: mind töröttek a maguk módján. Mindegyikük küzd valamivel, legyen szó akár a múltról, akár a jelenről, akár arról, hogy a nagy képmutatás közepette már maguk sem tudják, milyen is az igazi életük. Az elbeszélő, Nick számára belecsöppenni ebbe a világba a háború után elég megrázó lehetett, talán ezért is van az, hogy ő az egyetlen, akit a történet végén érdekel Gatsby halála. Nem ismerték egymást túlságosan régóta, Nick mégis szorosan kötődik szomszédjához, valószínűleg azért, mert Gatsby volt Nick egyetlen olyan ismerőse, aki nem volt képmutató. Persze hazugságot hazugságra halmozott, az egész élete csupán megtévesztés volt, de azt sosem hazudta, hogy boldog és tökéletes az élete, míg az összes többi karakter ezt próbálja elhitetni a külvilággal és önmagával egyaránt. Gatsby ez a fajta nyíltsága könnyedén imponálhatott Nicknek, és valószínűleg a kapcsolatuk szorosságához az is hozzájárult, hogy mindketten katonák voltak, míg például Tomnak a legkevesebb köze sem volt a katonasághoz - és ez tökéletesen látszik is a viselkedésén. Érdekes azonban a tény, hogy amíg életében mindenki Gatsby partijaira járt, pletykálkodott róla, szeretett volna a közelébe férkőzni, addig halálában ugyanez az ember senkit nem érdekelt, még azt sem, akit életében a legközelebbi barátjának tartott.

Fotó: Vígszínház

A Vígszínház ennél a darabnál sem félt új dolgokat kipróbálni, példának okáért az autók és repülők díszletét sem bonyolították túl, mindenféle járművet emberek alakítottak. Ezek a kreatív megoldások elsőre kissé talán szokatlannak tűnnek, van bennük egyfajta abszurditás is, mégis úgy érezheti a néző, hogy illik a darabhoz, hiszen hogy máshogy lehetne leginkább reprezentálni a karakterek által oly nagyra tartott járműveket, mint esztétikus külsejű színészekkel? Erre még rá is tesz egy lapáttal az, amikor az Ertl Zsombor által alakított Nick a repülőt játszó színész bicepszét nézegeti, tapogatja, miközben a hidroplánt dicséri, vagy amikor Gatsby és Tom az autóikat hasonlítják össze, és az autóként jelenlévő színésznőket dicsérik egymás szavába vágva.

A darab által nyújtott élményhez nagyban hozzájárul az is, hogy direkt úgy alkották meg a dalokat, hogy az előadás közben ne lehessen tapsolni. A dalok többsége vagy nagyon hirtelen ér véget, és mire a néző felfogja, hogy vége, már zajlik is tovább az előadás, vagy lassan, a történésbe úsztatva szűnik meg a zene. Ez a megoldás fokozza a feszültséget a nézőkben, ami a tapsrendig jelen van, ott azonban remekül látszik, mit tesz a közönséggel az, ha csak a darab végén lehet tapsolni: lényegében el sem szeretnék engedni a színészeket, többször tapsolják őket vissza, mint a többi előadásnál, és ezen a színészek is mosolyognak.

Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy ennél az előadásnál a Vígszínház élő zenekarral játszik, ami ad egyfajta pluszt, azonban a hangosítás még így, három évvel a bemutató után sem minden esetben tökéletes. Van, amikor az éppen beszélő vagy énekelő színész hangját szinte teljes egészében elnyomja a zene, de szerencsére erre kevés példa van, és a legtöbb esetben jól megvan együtt a zene és a színész. Pláne, ha a színésznek olyan erőteljes énekhangja van, mint a Gatsbyt alakító Wunderlich Józsefnek, akinél jobb színészt valószínűleg nem is találhattak volna a szerepre. A hangja illik a dalokhoz (vagy inkább a dalok illenek a hangjához, részletkérdés), sok esetben tökéletesen átjön a hangján keresztül Gatsby fájdalma, ha lehunyt szemmel hallgatná őt a néző, és nem látná a mimikáját, akkor is érezné azt a töménytelen mennyiségű kínt, amivel Gatsby megküzd nap mint nap. De ami a zenét illeti, van még egy jelenet, amire érdemes igazán odafigyelni. Ez már a darab végéhez közeledve van, Nick egyik monológja során teszi fel a kérdést, amit a darab plakátján is látni lehet: hol vagy? Nick egy elég nagy hatásszünet után kérdezi ezt, és szinte rögtön utána megérkezik a zene olyan erőteljesen, hogy a néző szinte beleborzong a pillanatba, a kérdés mögött rejlő érzelmekbe.

A Vígszínháznak jó szokása, hogy bizonyos szintig bevonja a közönséget a darabba, ám A nagy Gatsby esetében ez fokozottan igaz. Több alkalommal szólnak le a színészek egy-egy nézőnek provokatív kérdéseket feltéve ("te mit keresel itt?"), máskor táncosok simulnak a szünet után visszaérkező nézőkhöz, és konfettit fújnak rájuk, miközben Meyer Wolfsheim (Hegedűs D. Géza) egy vízipisztollyal spricceli le azokat, akik túlságosan nevetnek, és azokat is, akik nem nevetnek eléggé. De akár Dino Benjamint is meg lehet említeni, aki a színpad nézőtérre kinyúló részén fekve hozza zavarba a hozzá közel ülőket azzal, hogy az arcukba mászva hosszasan szemezget velük. Ezekből a jelenetekből adódóan a darab már-már zavarbaejtően közeli, első sorokból nézni nem is feltétlenül éri meg, hacsak nem leli örömét abban a gyanútlan néző, hogy a Vígszínház színészei a lehető legjobb képességük szerint próbálják zavarba hozni.

Egy dolog egészen biztos: A nagy Gatsbyre betérő néző garantáltan nem fog unatkozni a darab alatt, akár még gyémántcápát is foghat, ha elég figyelmes.