A Vígszínház 2022-ben dolgozta fel Kafka A kastély címet viselő regényét Bodó Viktor rendezésében, ifj. Vidnyánszky Attila főszereplésével. Már a darab ajánlója árulkodik arról, hogy a feldolgozás kissé horrorisztikus, és épp annyira groteszk, akár az eredeti regény - ha nem jobban.
A darab díszlete kifejezetten formabontó, a kastély és a falu sokkal inkább hasonlít építési területre, mint kastélyra vagy falura, amit a színház ki is használt: a darabot rögtön azzal indították, hogy a főszereplő, K. megérkezett a faluba, és két munkás rászólt, hogy munkaterületen tartózkodik, távozzon. Itt lehetett először megtapasztalni a lakók furcsaságát, ugyanis az Orosz Ákos és Bölkény Balázs által alakított munkások szinte érthetetlenül beszéltek, és semmi esetre sem óhajtották egyedül hagyni K.-t, vagy épp megfelelően válaszolni a kérdéseire.
A díszletben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználták a koreográfiával, a színészek fel-le mászkáltak a létrákon, lépcsőkön, felkapaszkodtak egyik szintről a másikra, leugrottak a díszletről, a lábukat beakasztva, fejjel lefelé lógtak. Némelyek, mint például ifj. Vidnyánszky Attila, szinte kaszkadőröket megszégyenítő tornamutatványokat mutattak be a díszleten, miközben egyik pontból a másikba jutottak, és K. próbálkozásainak nehézségét is szépen szemléltette, hogy valahányszor egy tisztviselővel beszélt volna, szinte egy labirintuson kellett átverekednie magát, és a tisztviselő mindig kicsusszant a kezei közül.
Ahogy a Vígszínháznál az már kezd megszokottá válni, ennél a darabnál sem hiányozhattak az egyedi megoldások, például ezúttal is használtak kamerát, a felvételt pedig egy, a színészek elé leengedett, a megvilágított részein átlátszó függönyre vetítették ki néhány másodperces csúszással. Ez a jelenet egyébként önmagában is említésre méltó, ezen a ponton kapott ugyanis némi fricskát Kafka. Akik olvasták a regényt, biztos emlékeznek, hogy nincs vége, K. nem jut előrébb, nem jut fel a kastélyba, az olvasó pedig nem tudja meg, kicsoda Klamm, csak találgathat. K. az? Létezik Klamm egyáltalán? Kicsoda a kocsmárosnő? A Vígszínház ezeket a kérdéseket kihangsúlyozta a történet végefelé. Amikor Erlanger (Hegedűs D. Géza) és K. beszélgettek, kicsit kiugrottak a történetből, elmélkedtek a lehetséges befejezéseken, felmerült többek közt az is, hogy K. maga Klamm, de az is, hogy a történet végén feljut a kastélyban lévő irodákhoz, és amikor belép az ajtón, valójában akkor lép ki. Említik azt is, ami a regény szépsége és problémája is egyben: nem történik semmi érdemleges K.-val. Az egész történet filozofálgatás, mesedélután, egy végeláthatatlan küszködés azért, ami úgysem valósulhat meg. K. olyan, akár a saját farkát kergető kutya, ugyanazt a dolgot próbálja elérni újra és újra, nem számít, hány kudarc éri. De vajon mit tenne, ha elérné a célját?
Az egyedi megoldásokra visszatérve, a fehér vászon leengedése a darab egy másik pontján is megjelent, ekkor a megvilágításnak hála a színpadon lévő díszlet és mozgások árnyéka vetült rá, a forgószínpad pedig elindult, ezzel nyújtva valami egészen különös látványt. A színpadon lévő színészek hol apróak voltak, hol hatalmasak, a díszlet kialakítása miatt úgy tűnt, nem is forog a színpad, hanem cserélődnek az elemek, könnyű volt ebben elveszni, és gyermeki lelkesedéssel, csillogó szemmel szemlélni. Még a nem túl gyermeki néző számára is varázslatosnak tetsző jelenetsor volt.
A fényekkel és hangeffektekkel egyébként is jól bántak a készítők, éjszakai hangulat uralkodott a darab során végig, olykor horrorisztikus, ijesztő jelenetek elevenedtek meg a néző szeme előtt, máskor a megváltás reményével kecsegtetett a hangszórókból szóló mennyei dallam és a fények játékának összhatása, de a hangeffektek egyéb esetekben is jól el voltak találva. Megjelentek a Vígszínház darabjainál már megszokott popkulturális utalások, visszaköszönt a rajzfilmes humor, amikor például a karakterek ütötték egymást, és a rajzfilmekből ismert hanghatások hangzottak fel, de volt, hogy lassítva ütötték ki K. karakterét.
Popkultúránál maradva, a darab több pontján is felcsendült M.C. Hammer ikonikus dalának, a U can't touch thisnek címadó sora, de egy Majka számra is tátogtak a karakterek, ahogy operát is énekeltek a közönségnek. Ezt leszámítva több táncjelenet is volt, ami helyenként humorosabbá, groteszkebbé tette az egyébként is teljes zűrzavart, és bizony a BDSM kultúra is kapott egy kevéske szerepet. A darabban van egy jelenet, amikor az elöljáró arra kéri K.-t, feküdjön le a nejével, mert ő már nem tudja kielégíteni az igényeit, és ha K. ezt megteszi, esetleg hasonló jócselekedeteket ő is elvárhat cserébe. Ezen a ponton K. végül alsónadrágra vetkőztetve, szigszalaggal mozgásképtelenné téve végzi, a lábai összeragasztva, egyik keze az alsónadrágjában, a másikat éppen annyira tudja mozgatni, hogy magát takarva ki tudja húzni az alsónadrágjából a kezét. Érdekesség, hogy K. nem az elöljáró felesége által került ebbe a helyzetbe, hanem a parókát és női ruhát öltött Artur és Jeremias (Karácsonyi Zoltán és Zoltán Áron) által.
Több olyan dolog is volt a darabban, ami nagyban eltért a regénytől, volt például egy lift, ami felvitte volna K.-t a kastélyba, de valahányszor megpróbálkozott a lifttel való utazással, a liftkezelő (Borbiczki Ferenc) ilyen-olyan indokokkal elhárította kérését. Első alkalommal a lift szimplán nem működött, holott a liftkezelő éppen akkor használta, második alkalommal a nem létező esőzésben beázott, harmadik alkalommal egy igencsak élő hulla volt benne, akivel K. még beszélgetett is, mielőtt a hullaszállítók (akik az élő halottat az ebédszünetük idejére hagyták a liftben) elvitték volna őt. Ezek a liftes jelenetek újfajta humorfaktort adtak a történetnek, szórakoztató volt K. és a liftkezelő minden egyes szócsatája, a liftkezelő elégedettsége és K. kétségbeesése minden alkalommal, amikor a lifttel utazás meghiúsult.
Ami negatív változás volt a regényhez képest, az Barnabas családjával függ össze. Az igencsak népes családból mindössze Olgát, Barnabas egyik testvérét láthatták a nézők, aki kicsit olyan volt, mintha a regénybeli Olga és Amália keresztezése lett volna, megspékelve egy nagy adag őrültséggel. Visszataszító, tolakodó karakternek ábrázolták a lányt, aki bármit megtenne azért, hogy K.-val legyen, K. azonban visszautasító vele szemben. Ugyan látszott a falusiak minden ellenszenve, amivel Barnabas családja iránt viseltettek, és többen is gonoszkodtak Olgával, a darab során szó sem esett mindennek az okáról, és a végén Olgát félholtra verték a falusiak, majd a díszlet tetején állva kötelet kötöttek a nyakába, és elengedték - felakasztották. Nyomasztó, brutális jelenetsor, az érzékenyebb lelkületű néző fészkelődik a székében, másfelé pillant, de a történéseket kizárni akkor sem tudja, mert az erős hanghatások nem hagyják, hogy szabaduljon tőle, határozottan az a céljuk, hogy beleivódjanak a közönség minden egyes tagjának elméjébe. Sikerül is nekik.
Ez a darab remekül megmutatja, milyen nehéz színre vinni egy olyan regényt, ami belső monológokból és párbeszédekből áll, de történés nem sok van. Helyenként a kevéske történés közti ugrás túl hirtelen volt, hiányoztak K. elmélkedései, az A-ból B-be való eljutás izgalmai, bármiféle átvezetés a jelenetek között. Az egyik pillanatban K. még a tanítóval beszélgetett, aztán a forgószínpad leheletnyit megmozdult, és K. már ott is állt a liftkezelő mellett, és éppen veszekedett vele, amiért nem tudja használni a liftet. Egy pillanatnyi nyugalom sem jutott a nézőnek, nem tudott fellélegezni, kifújni magát, zúdultak rá a nehézségek, a K. által tapasztalt összes igazságtalanság, a bürokrácia minden szépsége. Ahogy akkor, amikor K. először próbált telefonálni a kastéllyal, és történetesen pont egy olyan automata hang fogadta, ami már minden ügyet intézni óhajtó embert: Jelenleg minden ügyintézőnk foglalt, kérjük, várjon. Hívása fontos számunkra. Hallgasson addig egy kis zenét, amitől legszívesebben lekaparná az arcát. A telefonszámlájáért felelősséget nem vállalunk. Megértését köszönjük.
A darab végén van egy jelenet, amikor K. feljutna a kastélyba. Felcsendül egy mennyei dallam, a fények úgy árasztják el a díszletet, mintha a szereplők és a nézők is a mennybe jutottak volna, ifj. Vidnyánszky Attila pedig lassan, egy vitorlázó madár minden könnyedségével és kecsességével mászik végig a díszleten, bonyolult tornamutatványokat egyszerűnek beállítva. Ezt a jelenetet nézve óhatatlanul is eszembe jutott a Platon Karataev Ocean című dala, aminek klipjében ugyancsak ifj. Vidnyánszky alakít karmestert, és könnyeden, mindössze a kézmozdulataival és a mimikájával fejez ki mindent, amit a dal mondani szeretne. Hangulat szempontjából A kastély említett jelenete nagyon hasonló a kliphez, békés, alig észrevehetően feszültséget fokozó, de egyébként kellemes, andalító. És éppen akkor, amikor mindenféle búcsúzkodás, kedves szó után K. megkapja saját irodája kulcsát, többszáz lakat ereszkedik le a zsinórpadlás irányából, és a beteljesülés helyett K. egy újabb feladatot kap: keresse meg a lakatot, amit a kulcsával nyitni tud.
Érdekes lenne elmélkedni azon, ki mit tenne ebben a helyzetben, ki lenne elég kitartó (vagy épp ostoba?) ahhoz, hogy tovább meneteljen egyhelyben, remélve, hogy egyszer talán tehet egy lépést előre, és ki adná fel. K. végül az utóbbit választotta, a díszlet legtetején feküdt le, lefelé lógatott fejjel, Klamm irodájának ajtaja elé. Hogy végül elért-e bármit? Értelmezés kérdése.
0 Megjegyzések