Chaplin 1940-ben megjelent, méltán híres filmjét a Vígszínház vitte színpadra 2018-ban, azóta játsszák a darabot, amiről a legelején le kell szögezni, hogy megosztóbb aligha lehetne, és ha valaki a filmet veszi alapul, akkor bizony csalódni fog.
A darabot rendező Eszenyi Enikő már a legelején változásokat eszközölt, és egy olyan jelenettel nyitotta a darabot, ami a filmben bőven odébb van: nevezetesen azzal, amikor a csak borbélyként emlegetett főszereplő Brahms V. magyar táncának ritmusára vágta le az üzletébe betévedő vendég szakállát. Hosszasan lehetne vitatkozni azon, megérte-e ezzel a jelenettel indítani a darabot, azonban az vitathatatlan, hogy ha a cél ifj. Vidnyánszky Attila színészi képességeinek lehető leghamarabbi bemutatása volt, akkor határozottan jól kezdtek. Odáig nem mernék elmenni, hogy ifj. Vidnyánszky korunk Chaplinje, még csak odáig sem, hogy majdnem olyan jó, mint a némafilmek világában úttörőnek számító színész, de kétségtelenül van tehetsége ahhoz, hogy hozzá hasonló bájjal játssza el a borbélyt és a diktátort is. Megvan benne az a kis plusz, amire szükség van egy ilyen szerephez, és szentül hiszem, hogy nála alkalmasabb színészt nem csak a Vígszínház társulatában, de jó eséllyel egész Magyarországon nem találtak volna erre a szerepre.
Mielőtt azonban kicsit jobban kiveséznénk a darabot, nem árt szót ejteni arról, hogy pontosan mit is láthat a néző a színpadon - netán a filmen, ha éppenséggel Chaplin filmje is ismeretlen neki, és az eredetivel kezdené a történet megismerését. Adott a náci Németország, valamint az Egyesült Államokban élő Chaplin, aki állást óhajt foglalni ezügyben, és meg is teszi, méghozzá igen bravúrosan, nem kevés kockázatot vállalva: filmet készít a rettegett diktátorról, és kiparodizálja őt. A diktátor tehát nem más, mint a náci Németország, ezzel együtt tehát Adolf Hitler kigúnyolása, állásfoglalás a második világháború idején egy olyan országból, ahol lényegében biztonságban volt az ember - a náci megszállással szemben legalábbis mindenképp. Chaplin korának aktuálpolitikáját dolgozta fel a filmben, ebből adódóan már-már természetesnek tekinthető az, hogy a Vígszínház fogta, kicsit meggyúrta a '40-es éveket, és ebbe keverte bele korunk politikáját, a különbség csupán annyi, hogy amíg Chaplin esetében egy másik ország állt a középpontban, addig a Vígszínház darabja a magyar politikai színteret vette górcső alá.
Az első világháború idején járunk, a színdarab eleje tájékán egy repülőpilóta, név szerint Schultz hadnagy lezuhan gépével, és történetesen a helyszínen tartózkodó borbély segítségét kénytelen kérni, aki megpróbálja vele közösen elvezetni a repülőt, ám néhány szerencsétlen esemény összjátékának köszönhetően a gép átfordul, hőseink fejjel lefelé repülnek, ám Schultz a sérüléséből adódóan, a borbély pedig a karaktere együgyűségéből adódóan nem veszi ezt észre. Miközben fejjel lefelé repülnek, a borbély észreveszi, hogy elkezdi szorítani őt az öve, és rögtön kioldja azt, ezzel kiküszöbölve a problémát - és kiesve a gépből. Sikerül azonban megkapaszkodnia a repülőgép kormányában, és amikor a gépet irányítani próbáló Schultz arra kéri, engedje el a kormányt, elhangzik a darab első aktuálpolitikai vonatkozású mondata, miszerint: ezt a kormányt nem lehet elengedni. Azok kedvéért, akiknek nem volna egyértelmű az utalás, a takarásból egy pillanatra előlép egy színész, bocsánatot kér, majd eltűnik.
Továbbra is a darab aktuálpolitikai vonatkozású részeinél maradva mindenképpen szót kell ejteni napjaink egyik legrelevánsabb témájáról, ami az utóbbi időszakban hatalmas tömegeket mozgatott meg: a pedagógusok sztrájkjáról. A darab egy pontján Hynkel és hű propagandaminisztere, Spejz (az eredeti, angol verzióban Garbitsch) arról kezdenek beszélni, hogy valójában nem is feltétlenül a zsidó nép a németek legfőbb gondja, hanem a barna hajúak - hisz mind tudjuk, az árja faj szőke és kék szemű -, akiket természetesen ki kell irtani. Itt a színen lévő két karakter arra kéri a közönség barna hajú tagjait, hogy emeljék fel a kezüket, hadd lőjék le őket, ezt követően pedig a sztrájkoló pedagógusoktól kérik ugyanezt, miközben a tankerületiseket megnyugtatják, hogy ők biztonságban vannak. Ezen a ponton a nézőnek be kell látnia, hogy noha az 1940-es években járunk, korunk problémái is nagy szerepet kapnak a darabban - és ez voltaképpen így is volt.
Ha valaki kicsit alaposabban utánanézne a Vígszínház darabjának, a színház honlapján azt olvashatná, a darabot tizennyolc év alattiaknak nem ajánlják, míg az épület előcsarnokában elhelyezett színlapokon az áll, tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott a darab. Jogosan merülhet fel a nézőben a kérdés, hogy mi történt, elírták-e netán valamelyiket, azonban ahogy halad előre a darab, úgy kezd egyre világosabbá válni, hogy az előadásban megjelenített LMBT+ karakterek és témák lehetnek azok, melyek miatt módosult a korhatár besorolás. Kezdetnek talán Schultz karakteréről érdemes szót ejteni, aki, ha nem is transznemű, de mindenképpen a betűszó T-je körül mozgolódik, leginkább talán transzvesztitának lehetne titulálni őt. Arcát két piros sminkfolt borítja, az előadás egy pontján rúzsozza magát, de alapvetően az egész fellépése és testbeszéde azon férfiakat juttathatja a néző eszébe, akik a showbiznisz kedvéért női ruhákba bújnak.
Az ő karakterét leszámítva Hynkel, Spejz és Napaloni esetében mutatkoznak még meg LMBT+ dolgok, kiélezve természetesen a homoszexualitásra. Ilyen például az, amikor Hynkel és Spejz együtt táncolnak, netán a világ elfoglalására vonatkozó terveiket szövögetvén váltanak egy-egy intimebb pillantást, azonban Hynkel, és a Mussolininak megfelelő Napaloni esetében volt talán mégis a legtöbb olyan pillanat, ami egyes emberek szerint LMBT+ propagandának minősülhet. Kezdetnek rögtön egy erős példával hozakodnék elő. Amikor is Napaloni vonata begördül az állomásra, a narrátor szerint Hynkel melegen üdvözli diktátortársát. A jelenet alatt Hynkelnek gondja akad a köpenyével, sikerül ugyanis rátaposnia, így végül köpenyén taposva, folyamatosan előrehajolva oldalazik Napaloni felé, míg végül a meleg üdvözlés odáig fajul, hogy a német diktátor feje az olasz diktátor ágyékával találkozik össze.
Egy korábbi jelenetnél Hynkel és Spejz éppen arról társalognak, hogyan kellene éreztetni Napalonival, hogy a két diktátor közül még csak véletlenül sem ő a felsőbbrendű, és a propagandaminiszter igen érdekes ötlettel áll elő, miszerint Napalonit olyan székbe ültetik, melynek lefűrészelték a lábát, így alacsonyan lesz Hynkelhez képest, és kénytelen lesz állandóan felnézni rá, míg a német diktátor letekinthet rá. A pszichológiai hadviselés azon a ponton bukik el (vagy teljesedik ki - nézőpont kérdése), amikor Hynkel odaáll a székben ülő Napaloni közvetlen közelébe, aki egy evéssel kapcsolatos mondat közben pillant a mellette állóra - illetve annak szemmagasságban lévő ágyékára. Ezt követően a néző tanúja lehet még annak, ahogy Hynkel és Napaloni incselkednek egymással, és annak is, ahogy Hynkel ráüt olasz társa fenekére, így az LMBT+ viccceket mondhatni, kimaxolta a Vígszínház.
Ezen viccek létrejöttének okáról vajmi keveset tudni, éppúgy lehet odabökés a magyar kormánynak, mint a melegviccekben meglátott lehetőség, azonban az biztos, hogy az LMBT+ közösség reprezentációja nem valótlan. A második világháború idején, illetve a két világháború közt ugyanis bőven akadtak meleg személyek részére szolgáló gyülekezőhelyek, ahol nagyon sok esetben német tisztek is megfordultak. Magyarországon például a Duna korzó volt az egyik legismertebb gyülekezőhely, ahol a megszálló német tisztek azonos nemű partnert találhattak maguknak. Ezeket a történelmi tényeket ismerve tehát azt lehet mondani, az LMBT+ reprezentáció többé-kevésbé reális az előadásban, és a darab fő humorforrását az ezzel kapcsolatos szóviccek, helyzetek adják.
Szóviccekből, nyelvi játékokból pedig akadt bőven, elég például a történet elejénél lévő beszédre gondolni, ami jellemzően véletlenszerű német szavak egymás mögé dobálása, illetve magyar szavak németes kiejtése. A néző, aki nem tanult németül, nagyjából minden ötödik szót ért, ennek ellenére Hynkel beszédének teljes szövege alatt elszórtan nevetgél a teljes nézőtér hol halkabban, hol hangosabban. A beszédet fordító narrátor (Brasch Bence) mindeközben feltűnően röviden, egy-két szóban foglalja össze mindazt, amit Hynkel hosszú percekig mesél nagy beleéléssel, hevesen gesztikulálva - azonban ezen a részen van a darab egyik legnagyobb hibája is. Noha az elején azt írtam, nem érdemes a filmhez hasonlítani a színházi előadást, azért akadnak olyan elemei a Chaplin által létrehozott alkotásnak, amiket jobb lett volna megőrizni. Ilyen az, amikor a filmben a narrátor kijelenti, hogy Hynkel tolmácsa előre megírt szöveget olvasott fel. Ez egy olyan humorfaktor, aminek érdemes lett volna bennmaradnia a színházi előadásban is.
A szóvicceknél és a félig-meddig halandzsa beszédeknél maradva érdemes szót ejteni Napaloni beszédéről is, ami még inkább véletlenszerű szavak egymás mögé illesztése volt, mint a német beszéd esetében. A Napalonit alakító Király Dániel többek közt olyan szavakat mondott hatalmas beleéléssel, igazi olasz akcentussal, mint a pizza hawaii, a pepperóni, vagy épp a makaróni, majd magyar mondatokat is olyan elképesztő olasz akcentussal ejtett ki, hogy a lankadó figyelmű néző ki sem hallhatta a véletlenszerű szavak közül a "Szabad-e locsolni?" mondatot.
Természetesen ha már aktuálpolitikát és megszámlálhatatlan szóviccet is tartalmaz az előadás, akkor a popkulturális utalásokat sem lehet kihagyni, melyekből ugyan nem volt sok, ám az a kevéske elég egyértelmű volt. Egy gettóbeli összetűzés után a leszerepelt járőrök úgy távoztak az őket legyőző zsidóktól, hogy Gandalf híres mondatát idézték: "Jöttömre öt nap múltán számítsatok, pirkadatkor, kelet felől." Azonban a Vígszínház nem csupán a Gyűrűk ura kedvelőinek óhajtott kedvezni, hanem a Marvel filmek rajongóinak is, ugyanis egyszer Napaloni elhintett egy mondatot, miszerint ha megtanulna csettinteni, egyetlen csettintéssel kiirthatná a fél világot. Ezt leszámítva a híres Nena dal, a 99 Luftballons egy sorát is hallani lehetett Hynkel beszédében, úgyhogy a popkultúrával nem csupán a fiatalabb korosztály lett megcélozva.
A nézőkkel való kommunikáció egy aprócska szeletéről esett már szó, amikor a barna hajú nézőkre tértem ki, azonban a közönség más módon is be lett volna az előadásba, és emiatt bizony volt olyan jelenet, ami élvezetesebbre sikerült, mint amilyen a filmben volt. Erre a legjobb példa talán az a jelenet, amikor Hynkel az irodájában lévő földgömb lufit kezdi dobálni, ezzel jelezve azt, hogy ő a világ ura, az egész bolygó az övé. Igen ám, csakhogy egy ominózus pillanatban ezt a lufit belöki a közönségbe, ahol a nézők természetesen lufizni kezdenek vele, ekkor pedig rájuk kiabál, hogy adják vissza neki a lufit, hiszen az - és így tehát a Föld is - az ő tulajdona.
A nézők darabba való bevonására nem ez az egyedüli példa, ott van az is, amikor Napaloni és Hynkel összemérik a haderejüket, és Napaloni előáll azzal, hogy neki még robotja is van - amit a nagy dicsekvés közepette meg kell semmisíteni, lévén, rátámad az őt dicsérőre. Természetesen Hynkelnek erre muszáj rákontráznia azzal, hogy egy robot semmit nem ér, neki ezerkétszáz van - utalva ezzel a Vígszínház nézőterét elfoglalókra -, akik ráadásul engedelmeskednek is neki, például ha azt mondja, üljenek, akkor ülnek, ha nevetésre szólítja fel őket, akkor nevetnek - és ez valóban így történt.
Összességében azt lehet mondani a Vígszínház előadására, hogy amennyiben a néző még nem látta az eredeti Chaplin filmet, vagy kellő mértékben el tud vonatkoztatni tőle, ez egy abszolút élvezhető darab. Kellően humoros, a megfelelő helyeken komoly, a színészek apait-anyait beleadnak, és nem csupán ifj. Vidnyánszky Attila volt jó választás a borbély és Hynkel szerepére, de Király Dánielnél jobb Napaloni sem igazán lehet, és Gyöngyösi Zoltán sokszínűségére, bolondos karakterére is szüksége volt a darabnak. Természetesen van, amiben a film jobb, például a borbély beszéde egyértelműen Chaplinnél volt az igazi, a színházi verzióban kissé laposra sikeredett, de ha nem azt várjuk, hogy a Vígszínház a chaplini színvonalat hozza, akkor nem érhet minket csalódás.
0 Megjegyzések